Saitos Lajos a Fejér Megyei Hírlapban

 

Bakonyi István

Naponként egy haiku

(Saitos Lajos: Mire megvirrad)

   A mai magyar költők kedvelt és gyakorta művelt lírai versformája a haiku, ez a háromsoros, többnyire szabályos, (bár nem mindig az) mű. A mesteri tömörítés egyszerre klasszikus és modern megnyilvánulása. Tudunk a japán eredetről, tudjuk, hogy egy sajátos kultúrához és civilizációhoz kötődik, de az is egyértelmű, hogy itt, Európában is meghonosodott. Eredete a 7. századig vezethető vissza, de igazán a 17. századtól, Macuo Basó elmélet-kidolgozása óta virágzik. Nálunk főleg Kosztolányi fordításai óta népszerű, és költők csoportjai művelik. Errefelé az egyéniség kidomborítása erőteljesebb, mint a keletei végeken.

  A műfaj legismertebb magyar képviselői közé tartozik Saitos Lajos, aki most haiku-naptárral lepett meg bennünket. Abban mindenképpen a japán hagyomány útját járja ő is, hogy a természethez közeli tematika számára is fontos. Már a naptár-jelleg, az évszakok váltakozásának fontossága is ezt igazolja. Ugyanakkor igaza van Petrőczi Évának, a kötet első méltatójának, aki szerint sajátosan magyar verseskötet a Mire megvirrad. „Hajnali órán / februári röppentyű  - / cinke a fámon.” Ezzel kapcsolatban szól a recenzens arról, hogy ez bizony „magyar táj, magyar ecsettel.” S a formafegyelem nem zárja ki a tematikai gazdagságot. A napok, az órák múlásához köthető élmények rögzítését. Nem különálló művek ezek, hanem egy lírai regény vagy napló csírái. Különösen fontos a hangulatok, a miliő szerepe.

   Tudjuk a költőről, hogy más formákban is igyekszik a végső tömörítésre. Versekben és aforizmákban egyaránt. A haikuknál a bonyolult képi világ is kizárt. Ugyanakkor jellemzi műveit a gondolatiság elsőbbsége és a meditatív jelleg. Gyakran egy-egy szóval mond igen sokat. Vagy éppen „vendégszavakkal”. Adytól („fut veled egy rossz szekér”), Serfőző Simontól („gyerekidő”) vagy Tari Istvántól („kiadó a keresztút”). Ezek a kölcsönvett szavak minden esetben a mű szerves részét képezik, beleilleszkednek annak belső világába. Idekívánkozik, hogy saját szövegeiben is vannak visszatérő elemek, hangsúlynövelő ismétlések. Pl. a „hajnali órán” ilyen. A hajnal az ébredés, a tisztánlátás napszaka, amikor még minden nyitott. Alkalmas idő az alkotásra is – sugallja a költő. Hajnalban egyre növekszik a várakozás is.

   Aztán az is feltűnő, hogy helyenként az egyébként megengedett szabálytalanságra bukkanunk, és nem az 5-7-5 szótagos formáció szerint dolgozik Saitos Lajos. Egyik fanyar játéka (portréja) pl. így szól: „Van Gogh. / Van Gőg. / Van mire.” (Hasonló játékot egyébként Németh J. Attila is játszik a Gőg és Demagóg összefüggésében…) Másutt úgy jelöli meg a szabályostól eltérő formát, hogy pl. etűd címmel látja el háromsorosát. Legsikerültebb írásaiban a pillanat és az örökkévalóság találkozását rögzíti. Persze ha naptár, akkor a feladatot teljesíteni kell, és így néz szembe az idő múlásával, vagy éppen az elmúlással. Egyik szép haikuja így szól: „Majd csontod törik. / Megéred saját halálod - / feltámadásod.” És a madár is azt üzeni, hogy „tanulj repülni”. Másutt meg a fagyból jégvirág nyílik. Jégből van, de mégis virág! Ilyen helyeken is belső vizsgálatot végez szerzőnk, szembenéz a lehetőségekkel, a távlatokkal és a korlátokkal. Gyakorolja az önismeretet, s mindeközben egyfajta részösszegzést is véghezvisz. Ugyanakkor a folytatás reményében él, mikét ezt igazolja az epilógus is: „Elpergő napok / egy haiku-naptárból - / új évet nyitunk.” Követi az évszakok változásait, a januári fagyoktól az eperfán éneklő madarakig és tovább. A madarak persze Tandori-dalt énekelnek… Erősek hát az irodalmi kötődések, rajta kívül pl. Adyhoz vagy éppen Cseh Károlyhoz. Egyébként is mindig fontosak voltak Saitos számára az ilyesfajta érintkezési pontok. A rendezvények állandó látogatója, pályatársaira folyton figyelő költő ő. Nemzedékének hűséges tagja, az irodalmi folytonosság hirdetője. Akkor is, ha a japán kultúra egyik szigetén időzik. Több évszázados irodalmi tradíció ez, magyar ízekkel, Kosztolányi, Weöres és Pilinszky nyomán.

  Az ünnepek, az esztendő kiemelt pillanatai is tollhegyére kívánkoznak. Ilyen pl. a karácsony: „Te, fenyőrigó! / Hangod nem vette a fagy: - / szólj karácsonyul!” Hasonlóképpen a fény eljövetele is megihleti etűdjében: „Ollók éle közt / eleven testem / a fényre vetem.” És többször adózik a haiku őshazájának, valamint nagy mesterének, Basónak, pl. a kötetcímet is magába foglaló háromsorosban: „Testi nyavalyád / levedled majd gúnyáddal - / mire megvirrad. Íme, így lép be a költő néhány szóval a miniatűr létfilozófiába.

   Ilyen értékei miatt tarthatjuk a kötetet Saitos Lajos költői pályáján egy fontos állomásnak.

(Vörösmarty Társaság, 2014.)