Alkalmi kátyúk – Kitekintés

Domonkos László

 

Alkalmi kátyúk

 

 

Ajánlatos nagyon is figyelni mindenféle fontos megnyilvánulásra, ami „alkalmi”.

 

Ha Orbán Viktor bármikor, bármilyen alkalomból megszólal és csak úgy, az alkalmat éppen csak ki- vagy felhasználva mond valamit, Bálványoson vagy Fidesz-megemlékezésen, Strasbourgban vagy vidéki kampánygyűlésen, akkor odaátról felhördülés és eszement, hisztérikus támadások, méltatlankodó sápítozás vagy szánalmasan korlátolt dörgedelemfélék hallatszanak. Az alkalmi megjegyzések, alkalmi véleménynyilvánítások, netán nagy formátumú kijelentések, megállapítások, úgy tűnik, a magyar „ellenzék”(ieskedés) világában a létező legjobb felhívók a bárgyú kisstílűség vagy a nem is nagyon leplezett, elferdült agresszió-kiélés érvényesítésére. Ajánlatos hát nagyon is figyelni mindenféle fontos megnyilvánulásra, ami „alkalmi”. Ami alkalomhoz kötődve, különféle ünnepi vagy egyéb alkalom ürügyén, azokból következően hangzik el, mondatik ki, kerül a nagy nyilvánosság elé.

 

Az előző okfejtés egy könyvet lapozgatva, a gyűjtemény műfaji megjelölését szolgáló értelmező alcím ízlelgetése közben futott át rajtam: Bobory Zoltán Kátyúk között az úton című kis kötetét kaptam meg a minap: „alkalmi írások, beszédek, jegyzetek” – így szól a már emlegetett, műfajt meghatározó alcím.

 

Bobory Zoltánt sokan ismerik: alighanem ő Székesfehérvár nagy kulturális mindenese. Költő, prózaíró, művelődés- és irodalomszervező, igazi Kárpát-medencei értelmiségi és lelkes lokálpatrióta, aranyos cimbora és komoly szellemi ember. Aki a királyok városában, Árpád-házi királyaink patinás Fejérvárában rendszeresen és hivatásszerűen él az alkalmakkal: beszédet mond a magyar kultúra napján és a kommunizmus áldozatainak emléknapján, a Vörösmarty Társaság elnökeként kiállításokat nyit meg és emlékesteket tart, könyvbemutatókat rendez és vezet, az öröklétbe távozott pályatársakat búcsúztat, és különféle közéleti visszásságainkra hívja fel a figyelmet frappáns kis jegyzetekben. Az ilyen emberre mondják, hogy nyughatatlan, netán „nyüzsgő.”

 

És az ilyen emberek tartják – hála Istennek, sokadmagukkal – magyar Atlaszokként vállaikon ezt a keserves magyar világot itt körülöttünk. Csakhogy most Zoli kapcsán is jelenség áll előttünk. Most ő is ürügy, mondhatni, alkalom. A kátyúk, melyek közt halad (ő is) a maga útján: „a másoknak lehetőséget teremtő organizátor” , ahogyan Cs. Varga István nevezi, azzal kénytelen szembesülni, ami a kátyúk tömegét teremti folyamatosan Magyarországon. Így jutunk el az 1945 óta messze legjelentékenyebb magyar államférfi permanens és vérlázító abajgatásától a magyar élet számos neuralgikus pontjáig és tovább. Egészen az alkalmi megszólalások, beszédek és egyéb közéleti megnyilvánulások forradalmas szerepéig, sokszor lélek- és közösségmentő funkciójáig.

 

Mert ha Orbán Viktor az illiberális demokráciát vagy az idegenszívűeket emlegeti, vagy ha anno szegény jó Csurka Pista bátyánk vagy néhai Makovecz Imre, netán Döbrentei Kornél vagy akár Bobory Zoltán „balhét” kiváltó kijelentéseket tesz egy-egy felszólalás, emlékbeszéd, megnyitó vagy hasonló kapcsán: nem történik egyéb, mint hogy él és működik a nemzet szelleme.

 

És ez a fő.

 

A kátyúk, a megrázkódtatások ezután következnek. Az egyes alkalmak kínálta közösségi gyötrelmek felszabadító kimondása után. Kátyúk özöne között. „Csapataink harcban állnak” – váltig. Íme, a mai magyar közélet lényege.