Parázs az avarban

Meghívó

 

A három 70 éves és László Zsolt a könyv szerkesztője.

 

László Zsolt

 

Korunk nem igazán kedvez a szépirodalomnak. Sőt egyesek fennen hirdetik, hogy a költészet meghalt, mára érvényét veszítette. Teszik és tesszük mindezt akként,hogy nem adunk ennek mégsem igazat. Hiszen a költészet, maga a vers az emberi elme egyik esszenciális megnyilvánulása. Az elme, a tudat és bennük,illetve velük együtt a nyelv ,az nem más mint maga az ember. Akik írnak a költészet halálával kapcsolatos álláspontokat folyamatosan cáfolják tudatosan vagy éppen nem tudatosan. Ezért a vers cáfolat is, egyfajta dac valamivel szemben vagy valami mellett. Ki gondolhatna mást ha verset olvas,verset ír?

   E kötet szerzői sem gondolkodnak teljesen másként. Művelik nyelvünket, alkotnak. Igen, mondhatnánk azt is, hogy verseik "őszikék"...de izzanak is, lüktet bennük az életerő, a vágy, a kimondás szabadsága és szépsége.70.életévüket betöltve, lételemük továbbra is a költészet. Felhalmozott tapasztalatuk nagy ívű konstrukciókban,néha pasztell árnyalatú narratívában jelenik meg. Beszélnek, gondolkodtatnak, a szavakkal festenek és zenélnek a lelkek húrjain is. Balajthy Ferenc, Bobory Zoltán és Pálfalvi András olyan korosztály képviselői akik tanúskodhatnak a múltról,érvényesen szólalhatnak meg a jelenben és időnként megrázhatják a jövendő ígéretfáját is. Mindhárman azonosak ebben és mégis különböznek egymástól. Hangjuk egyedi, sokszor meglepően modoros. Nem álmodnak, hanem megálmodnak... apró pillanatokat, nagy és bejárhatatlan utakat is. Ha verseiket olvassuk tudjuk, tudni fogjuk, hogy "Ők" az őrzők,hogy vannak még kimondható titkok és megfejthetetlen talányok. És van a ma...Velük együtt,a mában keressük és találhatjuk meg magunkat még akkor is ha a vers mára csak önmagát rejtené önmaga izzásába mint a szunnyadó parázs...mint e kötet a "Parázs az avarban".

László Zsolt

Előszó, Parázs az avarban

 

Balajthy Ferenc verset mond.

 

Balajthy Ferenc 23 versét olvashatjuk. Az emberi és költői tulajdonságok közül Balajthynál a szenvedélyt emelném ki először. Ezt legevidensebben a Vers című, háromszakaszos, himnikus hangvételű verse bizonyítja: „A vers az, amit írni kell / A vers az, amit mondani kell. /A vers az Ember, az Emberiség, /A vers az, amit szeretni kell. „Külön érdeme, hogy már pályája kezdetén számos gyermekverset írt, a közelmúltban külön kötettel jelentkezett ebben a műfajban. Balajthy Ferenc alapvetően derűs, jó kedélyű, a szellemi-kulturális javak iránt igen fogékony ember, akivel örömteli érzés találkozni, irodalmi esteken vele közösen részt venni, főleg akkor, ha ezeken saját verseit is felolvassa, netán a Vörösmartyról szólót, amely ebben a kötetben nem szerepel. Költészete nem létfilozófiai kérdéseket feszeget, hanem ember és világ viszonyát, vagyis az életet magát, ennek különböző aspektusait felmutatva. Verseinek gyakori jellemzői a játékosság és a zeneiség. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek kiváló dalszövegek is lehetnének. Szerencsére Cserta Gábor zeneszerző és előadóművész ezt már régen észrevette. Így született kitűnő dal példának okáért a Kutyasétáltatóból: „Büszke eb a magyar vizsla, / Nem kell nekik alamizsna. / Fű alatt kúszik a tacskó, / Szájában egy tejeszacskó.” Az emberi jóság és szépség iránti vonzalom okán születhettek olyan versek, mint a Valami szépet című: „Valami szépet kéne írni egyszer, /Szemeidben a gyönyör miként táncol, / Üveggömbben, ahogy bújócskát játszol.” Vagy a lepréselt gyöngyvirág, amely egy mélabús tűnődés az elmúlásról:” De lesz-e szép / Világunk, ha mi már nem / Leszünk: esők leszünk / Tüzek leszünk, szárnyaló / Porok s hiányoznak majd /A rossz lányok / S a jó borok.” A Vajda János-díjas Balajthy Ferenc életművében a hagyományos versektől a kötött formájú szonetteken át, a sűrű, sokszor indulatoktól sem mentes, hömpölygő szabadversekig sokféle versforma megtalálható. Az utóbbiak gyakran foglalkoznak közéleti kérdésekkel, életünk, egzisztenciánk árnyoldalaival, mégpedig a történelmi érzékenység és a nemzeti közösség iránti felelősség jegyében. A meztelen király lánya és az Egyszerű számvetés az idővel ezek közé tartozik. Rám mégis a legnagyobb hatást a Csak ennyi című verse gyakorolta, amelyben a szerző a rá ritkábban jellemző kiábrándult és rezignált hangnemben tiltakozik a megállíthatatlan idő és az elmúlás ellen. Felsorolva mindennapjaink szokványos foglalatosságait, amelyek bár profán jellegűek, mégis életünk tartalmát és értelmét jelentik:”… sültkolbászt sem / Eszem mustárral a piacon és nem járja át testemet egy forró fürdő varázslatos / Melege, csak ennyi, csak ennyi …csak.” Persze egy rímfaragó ember életmódja sem nélkülözheti a jó értelemben vett hedonizmust.

 Lukácsy József írása a szerzőkről (2016 Vár 4. szám)

Akiknek még ma is van emberi arcuk – Balajthy Ferenc

 

Bobory Zoltán verset mond.

 

Bobory Zoltánköltészete az elmúlt időszakban úgy nyelvi-fogalmi, mint

gondolati síkon egy emelkedő, minőségi változáson ment keresztül, nevezetesen

a hit, remény, szeretet és az istenhit jegyében a szakralitás irányába fordult.

Ebben az antológiában zömében új verseit olvashatjuk, amelyek – néhány kivétellel

– önálló kötetben még nem jelentek meg, csak különböző irodalmi lapokban

és folyóiratokban, többek között a Hitelben. Közülük az Ünnepelj csak magyar

című, a Hitel 2015. évi decemberi számának címadó verse volt, ami mindenkinek,

így a Jósika Miklós-díjas Bobory Zoltánnak is megtiszteltetés számba ment.

A szerkesztő által kiválasztott huszonöt vers közül már az első is, az Apokalipszis,

meg- és felrázza az embert. A szerző eddigi életművének és a kortárs

magyar költészetnek egyik legkorszerűbb darabja, azért, ahogy és amilyen költői-

nyelvi eszközökkel teremti meg azt a szürrealisztikus hangulatot, amivel a

kívánt hatás elérhető: „védtelen szerelmek görnyedeznek és az árulások / árokszéli

öklendezéseit hallgathatod csömörrel”. Aztán az első istenes vers,a Hajnali

párbeszéd hatása és mondanivalója nem kisebb az előbbinél:”-Uram! /– Mit szeretnél

mondd? /Azt, hogy a világ ne olyan legyen, amilyennek én látom…/Miért

hallgatsz?/Ez nem az én dolgom, fi am.”

Van itt egy másik vers, az In memoriam Cs. I., amely valamilyen oknál fogva

nem került be egy korábbi válogatásba. Pedig a Cs. I. (Csurka István) helyett

akár az A. J. (Antall József) vagy az M. I. (Makovecz Imre) család- és keresztnevek

betűjelzései is szerepelhettek volna, ezek a sorok, szavak és tartalmak mindenik

esetben megállják a helyüket:”Gondoltál-e végül arra, / hogy a végső el-

számolásnál / micsoda magára maradt /reménye vesztett/ fekete sereg köszöni

meg, / szomorú imájával, énekével/ amit érte cselekedtél, /életnyi harcodban?”

Egy kisebb csokorra való szerzemény tartozik az echte politikai poézis

kategóriájába. Aminek persze, ma már történelmi vonatkozása is van. A múlt

rendszer korábbi és későbbi teljhatalmú elvtársainak, élet-halál urainak elviselhetetlen

, autoriter és despotikus magatartása kerül pellengérre az Újra idézik

szellemét című versben: „Dicsőség neked, Nyugat, / meg persze, most már

Isten, /és közeli közel-kelet /meg távoli vad vad-nyugat, / Nem megmondtuk?

Előre ország népe, /csak előre,amerre mutatják az utat…”.

A hit, remény, szeretet triásza magába foglalja a család,a hitves,a gyerekek

és az unokák szeretetét is. Ebbe a „műfajba” tartozik a versek egy másik csoportja:

A férfi ú csődje, az Istenem, de rég volt, a Mostantól mindig, minden, a

Megszülettek, a Ma már tudom, a Majd eljön és a Kint és bent. Külön említésre méltó

a Porban élő című költemény. Amelyben a költő házuk padlásának régi bútorain,

tárgyain és a „sűrű, nehéz por… és félhomály” keltette különös,melankolikus

hangulatban idézi fel családja életének boldog és felejthetetlen epizódjait.

Rendhagyó, szimbolikusan megírt memoár-irodalom verses formában:

„Halkan,sóhajtva,mosollyal szóltam: de jó volna újraélni mindent, /amit e

tárgyak között megéltünk! /A padlásra hordott,megunt, /most itt porosodó

lim-lom kacatok, /régi világod hallgató tanúi között…!

A történelmi és nemzeti sorskérdések iránti elkötelezettség példái a Hallgatásért

való ének Az aradi vár falánál, valamint A fehérvári Szent István szobornál című

verse.

Számomra az utóbbi idők egyik legmaradandóbb irodalmi élményét Bobory

Megtestesítés című istenes verse jelentette. Egy olyan sajátos „fi kció”, ami a leghétköznapibb

emberi tulajdonságokkal ruházza fel a Teremtőt, és fordítva, „isteni”

képességekkel az egyszerű embert, mégpedig ember és isten közvetlen

érintkezése által: „Simogass meg Uram/Add meg hogy kezem kezedbe fogadod

/ fogd úgy ahogy anyám tette éltében/s fogja holtában holtunkban is – örökre”–

ez önmagában egy önálló négysorosként is értelmezhető, – és az utolsó sorok:

„Várom hogy mozduljon kezed / felém aki leborulok lábad elé/ a szeretetedért

a békéért megbocsátani / mindenkinek és magamnak Uram / Legyen meg a mi

akaratunk!”

 

Lukácsy József írása a szerzőkről (2016 Vár 4. szám)

Akiknek még ma is van emberi arcuk – Bobory Zoltán

 

Pálfalvi András verset mond.

 

Pálfalvi András. Filosz, az ELTE- n végzett könyvtáros-népművelő szakon.

Ahogy a székelyek mondanák, egész életében „és még azon felül is”, városunk

kulturális intézményeiben tevékenykedett szervezőként és vezetőként. Sokat tanultam

tőle. Többek között azt, hogy a rendszerátalakítás előtt is volt élet, alkotó

munka, születtek maradandó értékek és művek, különösen a kultúra területén,

amelyeket át kell adni a következő generációknak és amelyekre tovább lehet

építkezni. De azt is, hogy mai idősebb honfi társaink akkori fi atal, aktív, sikeres

életét és munkájuknak eredményeit nem lehet zárójelbe tenni. És azt, hogy

mindennek nem sok köze van a politikai hatalom „mindentudomka” autoriter

és dilettáns magatartásához.

Pálfalvi András igen fi atalon írta első verseit. Aztán több évtizedes szilencium

következett. Nagy kár. Ezen fi gyelemfelkeltő recenzió tárgyát képező antológiában

olvasható versei mondatják ezt velem. Amelyek többek között azt is elárulják,

hogy ebben a komoly, csendes, olykor komornak tűnő férfi úban milyen érzékeny,

szolidáris-humánus, és a természeti szépségekre fogékony lélek lakozik.

A Fő utca kövei még a rezignáltan kritikus költő megnyilvánulása: „Fehér határrá

lesz a múlt / De majd olyan lesz, / Amilyet akarunk / És ami joggal jár

nekünk /…A fényreklám lüktető indái között / Ahová lenézve jó Hunyadi Mátyás

/Azon töpreng,mit is keres itt/ És hogyan került ide”, de a Szociális versike

újgazdagoknak már a valódi szociális érzékenység példázata: „Kinőtt ruhába

menni iskolába/ uzsonna nélkül megint és megint /… azt hitted tegnap, mára

lesz kenyér / Rajta vaj,vastagon megkenve, / És szalámi vagy aprított szalonna

/…bár ízének már emléke sincsen”.

A Virágok a legegyszerűbb, legismertebb és leggyakrabban előforduló virágaink

megéneklése, játékos mesébe foglalva, a szépség és a jóság jegyében, a

kifi nomult lélek, a gazdag szókincs, és könnyed verselési technika bizonyítékaként:

„Az úri negyedben pompázó gőgös rózsabokor / kisasszonyait, a hamvas

bimbókat megannyi / Testőrként őrzik a tüskék / Kóbor trubadúrnak tiltott csemege

/De jön az este”

Az öt kis vers egy mini ciklus a harminc verses ciklusban. Számomra a 2-vel és

az 5-tel jelöltek voltak a legérdekesebbek. A másodikban a gondolatot a vasúton

különböző manővereket elszenvedő vonathoz hasonlítja: „Olyan ez a gondolat,

/ Mint a sínen zötyögő vonat / átváltja minden váltó / Feltételes megálló”. Az

ötödikben, a fridzsiderről szólóban Pálfalvi groteszk humora is megnyilvánul:

„Lidércnyomások gyötörték / 220-ról 110-re esett az áram nyomása”.

Az Emlék a boldogságról egy olyan kislány felejthetetlen öröméről szól, aki

„a nagymama kezét szorítva” kilépett a siófoki strand udvarára: „Talán maga

a Tenger / A távolság illata és a tisztaságé /Amiről hatévnyi lavór-élete alatt /

Oly sokszor álmodott / Most végre itt van”. A lavór-életek. Sokatmondó, elgondolkodtató

költői kép.

Az Én csak az Istent szánom című opusa, a kiábrándultság és a csalódottság

megéneklése: „Én csak az Istent szánom / Örökre szóló iszonyú magányát /

Mi még csak elvagyunk magunkkal / Valahogy, egymást gyötörve / Tudjuk,

hogy rabságunk / E nyomorult test börtönében hamar véget ér”, vagy „mondd,

oldható-e az ősmagány /mert kivel oszthatnád meg százmilliárd laborban kísérletezve

/ A végtelen kudarcok stresszét”. Bátor és merész vállalkozás ez a vers,

amelyben ismeretelméleti és fi lozófi ai vonatkozások mellett, epilógusként egy

apokrif teológiai kérdés is felmerül: „És keresem, hogy /Milyen isten lehetett az

a másik, / aki erre kárhoztatta őt / Én édes Istenem ki tette ezt veled / Hogy az

maradt egyetlen reményed / Hátha mégis visszarobban a világ”.

A kétsorostól a harminchét sorosig terjedő, gondolat- és érzelemvezérelt

versek közül feltétlenül kiemelkedik az In memoriam Takács Imre című, egy kissé

szürreális portré, akár egy gyönyörű őszi pasztell, de nem színes krétával,

hanem költői stíluseszközökkel:” Tarisznyádban ott lapul a mindenség / Bor,

búza, békétlenség / Meg egy falat kenyér, és sokkötetnyi vers”.

A cikluszáró Szegény Tiborc szintúgy a csalódottság,a csüggedés panaszdala:

„Urbárium lett az utcaseprés,/sárga mellényed úgy hordhatod, /mint rabruhát,

s egykor a csillagot.”Remélhetőleg nem ilyen nagy a baj. By the way, az Európai

unió zászlajáról nem kellene eltávolítani a sárga csillagokat?

 

Lukácsy József írása a szerzőkről (2016 Vár 4. szám)

Akiknek még ma is van emberi arcuk – Pálfalvi András

 

Bobory Zoltán beszél a könyvről.

 

Rajnai Ferenc özvegye (a könyv megjelenésének egyik támogatója)

 

Cserta Gábor zenéli és énekli a költők versét.

 

A hallgatóság

 

Cserta Balázs és Cserta Gábor saját, hangszerelt dalaik.

 

A hallgatóság