Magyar Kultúra Napja

Magyar Kultúra Napja – 2016 január 22.

Vörösmarty Színház

 

Bobory Zoltán ünnepi beszéde

 

 

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA – 2016, Székesfehérvár, Vörösmarty Színház

 

Sokszor idéztük a XX. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjának,  Hamvas Bélának a múltban és minden bizonnyal a jövőben is érvényes és mai világunkban sem felejthető szavait:

„ Ha a politika csődöt mond, a kultúrával építkezünk” –

 

Tisztelt Ünneplő Hölgyeim és Uraim!

   Azt hiszem, ezt a lobogó-szélű kis országot illetően, a politikáját egyre inkább csalitosban kereső Európa szívében, nehezen lehetne találni manapság hangsúlyosabb és kifejezőbb, jövőbe mutató és jövőnket féltő, egyben az önmentést ígérő, intelem-szerű gondolatot. Aminek a legfőbb üzenete számunkra, hogy a mindent meghatározó és eldöntő politika mellett és azzal szemben, illetve fölött, a nemzeti kultúra a legfőbb és leginkább maradandó érték egy társadalomban. Hogy mennyire, milyen módon lehet ezt a mai időkre vonatkoztatni, hogy a kultúra ilyen jellegű mulaszthatatlan szerepéről van-e aktuálisan szó, az, gondolom, elsősorban szubjektív megítélés kérdése. Talán tisztánlátás kérdése. A válaszért, érdemes körültekinteni a nagyvilágban, mi folyik körülöttünk, milyen újabb ordas eszmék leskelődnek ránk és egynémely országokra. És érdemes végiggondolni mindazt, mindazokat az elhalaszthatatlan lehetőségeket, amelyek védelmünket, legutolsó menedékünket jelentik. Tudják, anyanyelvünkre és annak hordozójára, a magyar kultúrára gondolok. 

   2016. január 22-ike a Magyar Kultúra Napja. Amit 1998 óta ünnepelünk az istenadta gondolat szülőjének, Fasang Árpád zeneszerzőnek a szándéka szerint azért ezen a napon, mert Kölcsey, ezen a napon fejezte be nemzeti imánkat, a Himnuszt. Amikor ünnepelünk, talán először rá kell gondolnunk, nagy-nagy tisztelettel és hálával. Föltétlen meg kell említeni még két kiváló magyar nevét:    Illyés Gyuláét és Kodály Zoltánét. Az ünneprontás szándéka nélkül szeretnék emlékeztetni rá, hogy ők voltak azok, akiknek köszönhető,  hogy Rákosi Mátyás és elvtársai nem tudták megvalósítani azt a magyar nemzeti identitást és valóságot is veszélyeztető tervet, ami szerint új Himnusz kell. „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz!” – mondta Kodály, megmentve számunkra a nemzeti imánkat és megelőlegezve, hogy ma ünnepelhetjük azt. (Reméljük, hogy ilyen idő többé nem jön el és ilyen szándék sem hajt ki. Nincs Kodály Zoltánunk)

   Ünnepelhetünk és hálát adhatunk a Jóistennek, minden egyes eseményért, jelért, megnyugtató örömeinkért, amelyek hitet adnak ahhoz, hogy erőtleníteni tudjuk félelmeinket, tudjunk hinni abban, hogy vezet út, talán egyetlen, felfelé…

   Van a maihoz hasonló ünnepnap, amikor remélhetőleg egyre több magyar számára másként kel fel Nap.  November 13-ika, a Magyar Nyelv Napja. Engedjenek meg nekem egy személyes, közelmúlt béli emléket. A magyarság számára oly kedves és fontos Korondra hívtak, hogy a falu főterén álló gyönyörű köztéri alkotásnál – figyelem -,a Magyar Nyelv Emlékművénél mondjak ünnepi beszédet. Mindazok igazolásaként, amit bevezetőben elmondtam, a máskor turistáktól hangos és mozgalmas főtéren, ünneplőbe öltözött, ragyogó arcú fiatalok, és a körbe állók úgy tisztelegtek és hódoltak drága anyanyelvüknek, mint akik érzik, tudják, a megmaradás épületét építik. A lelkük épületét. Mert így maradhatnak ott a Firtos lábánál, ami fölött akkor, messze ragyogóan sütött a nap.

   Megerősített ez a minden bizonnyal egész életre nyomot hagyó élmény a válaszban, ami benne rejlik a magunknak sokszor feltehető és feltett kérdésekben: 

   Van-e különb dolog annál, mint ami nemzetté tesz egy népet…?

   Van más?, ami nem lakhelyet, földet, de hazát tud teremteni egy nemzet számára…?

   Van-e különb annál, ami ezt a hazát föl a magasba, az illyési magasba hivatott emelni…? – tudják, „homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbe menekszik!”

   Van-e különb dolog annál, mint ami az első világra törő vékonyka kis hangtól a végső istenem, istenemig kísér és épít lelket, szellemet, testet…? – Illyés alábbi szavaira is emlékszünk: „ De lobogsz még, szél kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva, sziszegve néha a kíntól…”

   Van-e más kincsünk azon kívül, amit a másiktól, tőlünk soha senki elvenni nem tud…? – a tudatunkban erősítést igénylő Aranybulla emlékmű figyelmeztet erre minket…

   Van-e egyéb azon kívül, ami úgy köt össze embert az emberrel, amire csak egy szülő- gyermek- összetartozás képes…? – „az ígért üdvért itt e földön, káromlással imádkozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve, egy jobb világba emelő zene…”

   Van-e magasztosabb annál, mint az a drága anyanyelv, amelyen vallhatod, hogy ki az örökérvényű, a megmásíthatatlan, az örök és konkrét. ..? – amire Kosztolányi hajnali részegsége alatt rádöbbent: mégiscsak egy nagy, ismeretlen   úr vendégei vagyunk.

   Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

   A magyar nép történelme, az újkori és mai történések, a folyamatos és cselekvést igénylő felgyorsult szétszóródtatásunk miatt, a magyar kultúra nem csak a Magyarország területén gyakorolt univerzálékat jelenti, hanem az egész világon megtalálható. Itt, ma este, az ünnep szép pillanataiban, és a magunkba-fordulás kötelességével gondolni kell arra, hogy a magyar kultúra minden olyan kultúra, mely bármely módon a magyar néphez köthető.

    E kultúra vállalása, gyakorlása és hirdetése, valóban felemelő szolgálat. Nemcsak szolgálat, vállalás és azonosulás, hanem munka, sőt harc. Hiszen ebben az újkori fegyverek által szétroncsolódott nemzetben, igenis ki kell állni a küzdőtérre. Amikor a mi kultúránkról, a magyar kultúráról, tehát életünkről van szó. Ehhez, nekünk valamennyiünknek, aki e szolgálatra szegődött, vagy bármi módon, akár csak hűségével is, részese kíván lenni, Kornis Gyula szavait ajánlom figyelmébe:

„Mohács népének, a nemzetnek fiaiban sokkal hatékonyabban kell ápolni az  egységnek, a kollektív felelősségtudatnak érzését és a sajátos nemzeti kultúrjavak erejét…. Az igazi nemzeti újjászületés forrása nem a külső jelszavak hangereje, hanem csakis a lelkek mély átformálódása, belső tartalmi és érzelmi gazdagodása… s az erre való nevelés lehet….!”

 

   Befejezésül engedjék meg nekem, hogy a fiatal szülők és fiatallá lett nagyszülők által bizonyára ismert rajzfilmből, Jakari, a kis indián-fiúról szóló meséből idézzek. A mindig jóra, hősiesre törekvő kis főszereplőnek azt mondja az őt védelmező Nagy Sas:  „Mutasd meg a világnak, ami benned lakozik.”

   Azt hiszem a kultúránk meghatározó tevékenysége, ágazata, az alkotó művészet lényege ez. Az író, képzőművész, előadóművész vagy akár versmondó fiatal, kitárja magát a világnak, megmutatni mi lakozik benne, egyúttal befogadva azt, védtelenné válva, tehát áldozattal, hogy aztán befogadtassék. Jó lenne, ha a mindennapjainkban, a felemelő ünnepek közötti hétköznapokon is, akik a kultúráért cselekszenek, így tudnánk tenni. Megmutatni a világnak, a bennünk lakozó jót, példaként, hogy, aki nem érti szavunkat, az is megtegye ezt.

  Talán ez lehetne az első közeledés egymás felé, jó szándékú, őszinte kérdésekkel, hasonló válaszra várva.  A magyar kultúráért, a jövőnkért…

  Ez az út, egymás felé, ahogy Farkas Árpád fogalmazott, a toronygombokig érő hóesésben.

 

 

A nyugalmazott könyvtárigazgatónak –Arató Antalnak, Cser-Palkovics András Fehérvár Polgármestere átadja a Pro Civitas-díjat

 

Arató Antal

 

Arató Antal köszönetei és beszéde

 

Az érem egyik oldala, Arató Antal köszöntése a Vörösmarty Teremben.

 

Bobory Zoltán köszöntése és dicséretei

 

Kupi László vendéglátása és kedves szavai Tóni bácsihoz

 

Bakonyi István is köszönt

 

Az érem másik oldala

 

A vezetőség gratulációi