Paál Lajos

 

Van olyan vers, amelyben beszélni; van amelyben kiáltani; van

amelyben hallgatni; van amelyben látni; van amelyben gondolkodni kell.

Ez az utóbbi a legnehezebb, mert a verstől leginkább a puszta fogalom idegen,

melyből a gondolat szóban és szóval testesülve áll és él.

 

 

MONDRIANI TÁJ

 

Kerítésekkel-lécekkel

keretekbe rendezett

zöldes sárgás kékes messzeség

 

Talányos de szép

bizony szép

keretekbe tágult

szin-tiszta messzeség

 

Vajon milyen lehet

túlról

a messzeség felől

ez az égalatti táj

visszfényben valósult rend

fehér kerti szék?

 

És milyen lehetek én itt

és alkonyi maradékom

túlról

zöldes sárgás kékes

kerítésekkel-lécekkel

keretekbe rendezett

tiszta mezők felől?

 

 

NÉHAI MALEVICSRE GONDOLOK – NÉHA

 

I. Fehér alapon fehér négyzet?

 

Lét fehér mezejében

fehér Létezés?

Néma mezők felett

néma harang szól?

 

az én

néma mezőm felett is

néma harang csendül

vagy csendít is már?

 

Fehér mindenség semmijében

fehérlene az én semmim is?

 

És most itt

a csend előtt

 a csend alatt

 a csend után

üzenne így nekem

Valami vagy

Valaki…?

 

*

 

Bárha megszólalnának

messzi és közeli harangok

néma fehér mezők felett

néha egyenként

néha mindannyian!

 

 

 

 

II. Ez a jövő – már majdnem múlt?

 

Tárgyaik és dolgaik

árnyékukhoz igazodnak

és előtűnnek árnyaik.

 

kisimult és határtalanná lett

a világ a magány a sivatag

önmagán túlra keskenyedett a

gondolat

 

Isten nélkülivé lett az ember?

Ember nélkülivé lett az Isten?

Mindenek kitöltötték volna idejüket

és betöltötték volna tereiket?

 

Az Idő teljessége múltán

lehet-e

klasszikus Semmi

– fehéren fehér

mint téli temető –

ez a világa-végiHarmónia?

 

Vagy csak az ember

Romantikus Semmije lehet

eme vagy ama

Világa-végi

Harmónia?

 

ANYÁM MOSOLYA

 

I.

Ismerem ezt a mosolyt

nevetése hajszálerei fölött –

 

koraősz

későnyár felületén

 

ismerem örökre

nevetésén zöldelő

őszelő mosolyát

 

Elmúlt szavainkon

régimódi fény dereng

ma már

 

II.

Ismerem ezt a mosolyt

nevetése előtt és után

késő nyárdélután

 

úgy él most és

mindörökké mint

fehér halott a

rengeteg elmúlásban

 

ismerem ezt a régi

őszelő mosolyt

 

ezt a hosszú széles

hangtalan

üveg alá szorult

nevetést

 

 

 

VÉGÜL

 

 

összegyűjtheti-e az ember

a szétszóródott mozdulatokat –

a szépeket a megszokottakat

a hasznosakat a haszontalanokat

emlékezvén apjára és anyjára

és magára?

 

hogy Calder mozgó szobrai módján

füves lankás dombokon

vagy az égre akasztva

kitegye őket az időnek

szellőnek szélnek

nap melegének?

 

és hogy árnyékaik e messzeségre

áthúzódjanak

és kettőzötten az időtlenség széltén hosszán

most már végleg

egymáshoz igazodjanak?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Saitos Lajos

 

„VÁRAM OMLADÉK FALA”

                              Saitos Lajos: Eleven fény

                              (Felsőmagyarország Kiadó, 2013)

 

A költészetnek tulajdonképpen a valláshoz van köze, mindkettő a prelogikai gondolkodásból fakad. Ugyanis minden kreativitás a prelogikusban gyökerezik, aki ezt értelmetlennek találja, az megöli magában a gyermeket.

Saitos Lajos új, karcsú verseskönyvét, az Eleven fény-t olvasva az juthat recenzens eszébe, hogy az élet korszakait a föltörekvés és lecsúszás, születés és elmúlás, beköszönés és leköszönés jellemez, s valójában minden mű erről szól.

Az alkotó ember alkotóereje arányban áll testi erejével. A testi erő arra jó, hogy kiláthassunk a világra. Hogy „otthon legyünk az időben”.

Ó-időmben ásványkoromban

hol összeért földdel az ég

holt anyag voltam Isten szemében

ki értem könnyet ejtett éppen

így áradt a sós tengervíz széjjel

                              (Por Isten szemében)

Minden generáció saját tapasztalattal és emlékekkel rendelkezik, amit aztán továbbadhat, de mindez nem jelenti azt, hogy az utánad következőknek válogatás nélkül át kell venniük a te nézetedet. Egyik fél sem kívánja ráerőltetni magát a másikra, lírikus és versolvasó egy láthatatlan öltözőben levetik magukról a gondok tunikáit, nem háborgatják egymást.

a se oltár, se kereszt,

se csillag ekrazitjába

kinyúlni/kimúlni vagy

éppen megmaradni,

ha már miriád év is kevés

volt – az örökkévalósághoz

                              (Hátadnak oltár)

Saitos Lajos versei tömörek, aforisztikusak helyenként. A maximák az eszmék és képzetek, utazások világában kifejezhető közös tapasztalásaink sűrítményei. Olyan jellemző események, megrázkódtatások, és eltolódások, egzisztenciális rengések, olyan törések, amelyeket egyaránt érzékelhettek, átélhettek az azonos korúak.

A mai ember világképe egyre kevésbé ered a rácsodálkozó szemlélődésből, mint inkább a világ készen kapott, vagy sztereotíp képeiből. A diagnosztikus pillantás csak azt látja meg, amit szándékában áll látni. A karakterizálás mindig merénylet a karakter ellen.

Költőnk ars poeticája maga az életút, egy egyéni road movie, a tágasság keresése. S egyben a múlt vizsgálata, egyetlen embernek nem lehet bebeszélni, hogy nem pillanthat vissza a válla fölött.

A szó fennmarad.

Természetesen a szavakat is fel lehet használni gyalázatra, de a ’bölcs szó’, az igazi, megélt anyag fennmarad.

Folyamatos ars poéticáról beszélünk, a poéta szellemi arcáról, hitéről. Amely József Attila után szabadon:

Babér ha nem jutott elég

közöny állt inkább elém

az ám

hazám.

 

Hatvannégy év vagy valahány

még tartja váram omladék falát

úgy remélem.

              (Születtem föld – napomra ég)

Költőnk nem nagyon kötődik egyetlen magyar költői hagyományhoz sem, s ez talán nem nagy baj. Megadja magát sorsának, valahogy úgy, ahogyan a tenger lovasa a hullám hátára felkap, s keskenyke szörfdeszkán viteti magát, engedi-hagyja. Nyargalás ez valamely ihlettenger hátán, az olvasó örömére.

Kaló Béla

megjelent az Agria 2014. tavaszi számában

 

MAGAMRÓL szólni háládatlan feladat, mert a jól megírt, s helyére billentett vers a legjobb életrajzi adalék. „Esztendők terhével” hátamon, prózában eleddig egyszer sikerült megfogalmaznom (vélem) a költészet lényegét. Tavasz: az örök természet megújulása, költészet a lélek tavasza – mondottam egykoron, amit azóta is vallok. A költészet mellett leginkább az aforisztika foglalkoztat, Atanasz Dalcsevvel szólva: „A humor a költő vidámhalála.”

 

      Írásaim kezdetben – tizenhét éves koromtól – különböző napi-, heti- és ifjúsági lapokban jelentek meg. Eddig többek közt az Agria, A Lidércfény, az Árgus, a Confessio, az Élet és Irodalom, az Életünk, az Irodalmi Jelen Online, a Jelenkor, a Parnasszus, a Somogy, a Tempevölgy, a Vár és a Vigilia érdemesített közlésre.

      Szerepeltem A tavasz ígéretei, A csönd órái, Az ember énekei, a Tükröződések, az Egy jelenlét részei, a Szignál  és a  Helyszínlelés című antológiákban, valamint a Vörösmarty Térsaság és a Kodolányi János Főiskola Bástya c. periodikáiban. Társszerzője voltam azEzer magyar haiku, az In memoriam Dr. Kerkovits Gyula, az In memoriam Szopori Nagy Lajos, illetve aReménység-naptár c. gyűjteményes kiadványokban.

      Önálló köteteim: Elvétett ünnepeink; Éhségben, szomjúságban; Ezredvégi apokrif; Évszakok hullámverése, Por Isten szemében és Át a mezőn címmel olvashatók.

Saitos Lajos

 

POR ISTEN SZEMÉBEN

 

                     „valaki jár a fák hegyén

                      mondják úr minden porszemen”

                                                 Kányádi Sándor

 

 

Ó-időmben ásványkoromban

hol összeért földdel az ég

holt anyag voltam Isten szemében

ki értem könnyet ejtett éppen

így áradt a sós tengervíz széjjel

s fölibém algák garmadája a Nap-éjben

s lőn az egysejtűnek egy szuszra mája

s gyémántolt minden csigolyája

mígnem hegyekké kellett lennem

miriárd csillámból kifehérednem

s mielőtt megszült volna az anyám

előre számba vette minden porcikám

s mire a habok kitettek a szikre

tanújeléül az evilági létnek a nincsnek

keresztet formázott emberfiának Isten

s mire az öt seb földig kivérzett

bűnébe botlott a teremtett emberlélek

mert ki testével vét lélekben vétkezik

terheként hordja ki az emberi kínt

s midőn ásvány leszek újra szállok –

szállok teremtőmhöz – a szemébe vissza

s a porszemet az isteni könny fölissza. 

 

MIRE MEGVIRRAD 17/52

 

 

Levegőégből

most galambtoll hull alá,

de hol a madár?!

 

***

 

Boszorkányhónap. –

Mondj egy imát érettem,

te, szentéletű!

 

***

 

Egy, kettő, három –

ágyból nehéz kikelni:

számolsz – hiába.

 

***

 

Hajnali órán

ablakomat kitárom –

tengernyi fénynek.

 

***

 

Hangyaszorgalmú

csak az idő lehet, mely

mindent eltemet.

 

***

 

Ajtó csikordul,

nyilik vendéged előtt,

szekrény lakója.

 

***

 

Fölmegy a függöny;

színház az egész világ

s alig éltem még…

 

 

 

 

 

 

Pálfalvi András

 

Pálfalvi András az értelmés újrakezdés élményévél ajándékozzameg a versértő olvasót. A régi.és a (hosszú, több évtizedes hallgatás után született) új versek egyaránt erőteljes költői világlátásról, remek képalkotó technikáról tanúskodnak. Mondhatnám, hogy a költő az elégia mestere, de több annál. Meghaladja, s az o1­vasónak is segít meghaladni a már-már kötelező világ­fájdalmat. Hunyorgó csillagai versről versre tisztulnak, egyre élesebben világolnak...

Gyimesi László

 

 

Egyszer talán

 

Egyszer talán

Az ember már nem dörömböl

Alagutak hideg falán

Mindenki fürdik majd a tengerekben

A vizet kezükkel magasra fröcskölik

Gyerekek hada halakat idomít

Nem járnak többé szellemek az éjben

Holdfény húrja lesz a hárfánk

A csillagokat kézzel vesszük le

Kisgyerek játszik majd vele

És nem sír ha elgurul

A könyveket szoborba véssük

Szemünk egyszerre látja minden oldalát

A sima márvány geometriáját

Mindenki érti

Kitesszük majd a szabadba

S a szél még szebbé faragja

Az örök harmóniát

A vers szivárvány lesz az égen

Mindenki szépnek látja

A másikat

És önmagát

 

 

Feszület a falon

 

A falon görnyedt feszület

Ki tudja mi nyomja vállát

Talán a lelkiismeret

Annyi sok rossz, ócska évért

Mit eltékozolt száz nemzedék

A megváltás is mindhiába

Helyettünk roskad önmagába

 

 

Eurydiké

 

Ha Eurydiké megy le Orfeuszért

Az Alvilág mélyére

S ha visszafelé ők is összenéznek

Vajon lesz-e kegyelem

 

 

Kereszt a téren

 

Szedegetem a szélfújta zászlócskákat

Fapálcikákon esőmosta, fakult színes papír

A tegnapi ünnep foszló tanúi

Szerteszét hevernek, mint apró

Rikító ruhás ártatlan halottak

A dal, a fohász, a meghatott beszéd

Még itt rezeghet a házak között

Verődve falról falra

De hangjukra már süket a fülünk

A csapongó denevér se hallja

Szedegetem az ázott zászlócskákat

És észre sem veszem

Hogy térdet hajtok mindegyik előtt

Elmúlt az ünnep, a keresztavatás

Mindenki régen hazatért

Ki tudja, majd az évfordulón jön-e valaki

A kereszt magányát megosztani

Szedegetem a zászlócskákat

Kutyáktaposta ázott színes papír

Mit szél terített szét a zöldülő gyepen

Mint egyszer rég, egy más ünnep után

Csak gyűrött kellék, álarc farsang hajnalán

Eldobható hisz elmúlt a varázs

Hordd hát a szívedben, ne lobogtasd

Ott bent meleg van, a szél se fúj és nem esik eső

Nem kellék, hatalmas erő

 

 

Ujjaimon…

 

Ujjaimon átszitáló évek között

arcokat keresek

ovális, kerek, szögletes, érthető

arcokat

levegőt meggyúró kezeket, ujjakat

mocsoktalan álomvárak

gerinczsibbasztó lilaságában

házak, utcák csapdáiban vergődő

fénysugarak alatt

fehér, barna, rózsaszín bőr alatt

keresem magamat

 

Gáspár László

Szombathelyen született 1947-ben. Iskoláit szülővárosában és Győrben végezte. Építésztechnikus.

Első versei a Vas Népe című napilapban és az Életünk című folyóiratban jelentek meg. 1970 óta él Székesfehérváron, rendszeres szerzője a helyi lapoknak, folyóiratoknak.

 

Kötetei:

Pannon bazárban (2003)

Az éjszakai látogató (2005)

Szopjon szeget (2007)

Szemben az árral (2009)

 

Szakítás a poétikával(?)

J. A. után költőnek lenni
lehet – de már nem érdemes;
(s mélyebb bugyrai a világnak
az ősmagánynál nincsenek!
Nem lehet ember annál árvább
kit nem szeretnek, ha szeret!...)

 

Szerelem minden áron

Végre az kénei
             Bármi áron!
A szívdöglesztő szerelemi
Fehérnép sarkantyúit vágyom,
rúgkapálását testemen,
őrült vágtát, hörgő zihálást
–törjön csont, szakadjon köröm –
s lúdbőrt!
            (Egyszerre hidegrázást,
s csatakot stoppolt bőrömön!)

 

Emlékezés egy régi szerelemre

Az ájulásig téptük, martuk egymást,
kétségbeesett, vad szeretkezésben,
és mint aki már se nem hall, se nem lát
-mintha meghalni készülnénk egészen -,
nyargalásztunk a vágy, az álmok hátán,
Laci vitéz én, s te, a kis királylány. ..

Lopott órák, napok; fehér izzásig
hevítő, folyton fájó lázban égtem
-nem is érdekelt, mit mond majd a másik -,
a testi-lelki szükség kényszerében
csörtettem hozzád; árkon-bokron át a
megcsalt csalók muszáj gyalázatába. ..

László Zsolt költői estje a Királykút Emlékházban

László Zsolt 50 éves.
Költői estje volt a Királykút Emlékházban 2013.11.11-én.
1963-ban született Szombathelyen.
A Vár folyóirat szerkesztője.
Hat önálló kötete jelent meg, legutolsó a Vidéki pegazus. 2009-ben Vörösmarty díjat kapott.

Bővebben: László Zsolt költői estje a Királykút Emlékházban