Paál Lajos

 

Van olyan vers, amelyben beszélni; van amelyben kiáltani; van

amelyben hallgatni; van amelyben látni; van amelyben gondolkodni kell.

Ez az utóbbi a legnehezebb, mert a verstől leginkább a puszta fogalom idegen,

melyből a gondolat szóban és szóval testesülve áll és él.

 

 

MONDRIANI TÁJ

 

Kerítésekkel-lécekkel

keretekbe rendezett

zöldes sárgás kékes messzeség

 

Talányos de szép

bizony szép

keretekbe tágult

szin-tiszta messzeség

 

Vajon milyen lehet

túlról

a messzeség felől

ez az égalatti táj

visszfényben valósult rend

fehér kerti szék?

 

És milyen lehetek én itt

és alkonyi maradékom

túlról

zöldes sárgás kékes

kerítésekkel-lécekkel

keretekbe rendezett

tiszta mezők felől?

 

 

NÉHAI MALEVICSRE GONDOLOK – NÉHA

 

I. Fehér alapon fehér négyzet?

 

Lét fehér mezejében

fehér Létezés?

Néma mezők felett

néma harang szól?

 

az én

néma mezőm felett is

néma harang csendül

vagy csendít is már?

 

Fehér mindenség semmijében

fehérlene az én semmim is?

 

És most itt

a csend előtt

 a csend alatt

 a csend után

üzenne így nekem

Valami vagy

Valaki…?

 

*

 

Bárha megszólalnának

messzi és közeli harangok

néma fehér mezők felett

néha egyenként

néha mindannyian!

 

 

 

 

II. Ez a jövő – már majdnem múlt?

 

Tárgyaik és dolgaik

árnyékukhoz igazodnak

és előtűnnek árnyaik.

 

kisimult és határtalanná lett

a világ a magány a sivatag

önmagán túlra keskenyedett a

gondolat

 

Isten nélkülivé lett az ember?

Ember nélkülivé lett az Isten?

Mindenek kitöltötték volna idejüket

és betöltötték volna tereiket?

 

Az Idő teljessége múltán

lehet-e

klasszikus Semmi

– fehéren fehér

mint téli temető –

ez a világa-végiHarmónia?

 

Vagy csak az ember

Romantikus Semmije lehet

eme vagy ama

Világa-végi

Harmónia?

 

ANYÁM MOSOLYA

 

I.

Ismerem ezt a mosolyt

nevetése hajszálerei fölött –

 

koraősz

későnyár felületén

 

ismerem örökre

nevetésén zöldelő

őszelő mosolyát

 

Elmúlt szavainkon

régimódi fény dereng

ma már

 

II.

Ismerem ezt a mosolyt

nevetése előtt és után

késő nyárdélután

 

úgy él most és

mindörökké mint

fehér halott a

rengeteg elmúlásban

 

ismerem ezt a régi

őszelő mosolyt

 

ezt a hosszú széles

hangtalan

üveg alá szorult

nevetést

 

 

 

VÉGÜL

 

 

összegyűjtheti-e az ember

a szétszóródott mozdulatokat –

a szépeket a megszokottakat

a hasznosakat a haszontalanokat

emlékezvén apjára és anyjára

és magára?

 

hogy Calder mozgó szobrai módján

füves lankás dombokon

vagy az égre akasztva

kitegye őket az időnek

szellőnek szélnek

nap melegének?

 

és hogy árnyékaik e messzeségre

áthúzódjanak

és kettőzötten az időtlenség széltén hosszán

most már végleg

egymáshoz igazodjanak?