Saitos Lajos

 

„VÁRAM OMLADÉK FALA”

                              Saitos Lajos: Eleven fény

                              (Felsőmagyarország Kiadó, 2013)

 

A költészetnek tulajdonképpen a valláshoz van köze, mindkettő a prelogikai gondolkodásból fakad. Ugyanis minden kreativitás a prelogikusban gyökerezik, aki ezt értelmetlennek találja, az megöli magában a gyermeket.

Saitos Lajos új, karcsú verseskönyvét, az Eleven fény-t olvasva az juthat recenzens eszébe, hogy az élet korszakait a föltörekvés és lecsúszás, születés és elmúlás, beköszönés és leköszönés jellemez, s valójában minden mű erről szól.

Az alkotó ember alkotóereje arányban áll testi erejével. A testi erő arra jó, hogy kiláthassunk a világra. Hogy „otthon legyünk az időben”.

Ó-időmben ásványkoromban

hol összeért földdel az ég

holt anyag voltam Isten szemében

ki értem könnyet ejtett éppen

így áradt a sós tengervíz széjjel

                              (Por Isten szemében)

Minden generáció saját tapasztalattal és emlékekkel rendelkezik, amit aztán továbbadhat, de mindez nem jelenti azt, hogy az utánad következőknek válogatás nélkül át kell venniük a te nézetedet. Egyik fél sem kívánja ráerőltetni magát a másikra, lírikus és versolvasó egy láthatatlan öltözőben levetik magukról a gondok tunikáit, nem háborgatják egymást.

a se oltár, se kereszt,

se csillag ekrazitjába

kinyúlni/kimúlni vagy

éppen megmaradni,

ha már miriád év is kevés

volt – az örökkévalósághoz

                              (Hátadnak oltár)

Saitos Lajos versei tömörek, aforisztikusak helyenként. A maximák az eszmék és képzetek, utazások világában kifejezhető közös tapasztalásaink sűrítményei. Olyan jellemző események, megrázkódtatások, és eltolódások, egzisztenciális rengések, olyan törések, amelyeket egyaránt érzékelhettek, átélhettek az azonos korúak.

A mai ember világképe egyre kevésbé ered a rácsodálkozó szemlélődésből, mint inkább a világ készen kapott, vagy sztereotíp képeiből. A diagnosztikus pillantás csak azt látja meg, amit szándékában áll látni. A karakterizálás mindig merénylet a karakter ellen.

Költőnk ars poeticája maga az életút, egy egyéni road movie, a tágasság keresése. S egyben a múlt vizsgálata, egyetlen embernek nem lehet bebeszélni, hogy nem pillanthat vissza a válla fölött.

A szó fennmarad.

Természetesen a szavakat is fel lehet használni gyalázatra, de a ’bölcs szó’, az igazi, megélt anyag fennmarad.

Folyamatos ars poéticáról beszélünk, a poéta szellemi arcáról, hitéről. Amely József Attila után szabadon:

Babér ha nem jutott elég

közöny állt inkább elém

az ám

hazám.

 

Hatvannégy év vagy valahány

még tartja váram omladék falát

úgy remélem.

              (Születtem föld – napomra ég)

Költőnk nem nagyon kötődik egyetlen magyar költői hagyományhoz sem, s ez talán nem nagy baj. Megadja magát sorsának, valahogy úgy, ahogyan a tenger lovasa a hullám hátára felkap, s keskenyke szörfdeszkán viteti magát, engedi-hagyja. Nyargalás ez valamely ihlettenger hátán, az olvasó örömére.

Kaló Béla

megjelent az Agria 2014. tavaszi számában

 

MAGAMRÓL szólni háládatlan feladat, mert a jól megírt, s helyére billentett vers a legjobb életrajzi adalék. „Esztendők terhével” hátamon, prózában eleddig egyszer sikerült megfogalmaznom (vélem) a költészet lényegét. Tavasz: az örök természet megújulása, költészet a lélek tavasza – mondottam egykoron, amit azóta is vallok. A költészet mellett leginkább az aforisztika foglalkoztat, Atanasz Dalcsevvel szólva: „A humor a költő vidámhalála.”

 

      Írásaim kezdetben – tizenhét éves koromtól – különböző napi-, heti- és ifjúsági lapokban jelentek meg. Eddig többek közt az Agria, A Lidércfény, az Árgus, a Confessio, az Élet és Irodalom, az Életünk, az Irodalmi Jelen Online, a Jelenkor, a Parnasszus, a Somogy, a Tempevölgy, a Vár és a Vigilia érdemesített közlésre.

      Szerepeltem A tavasz ígéretei, A csönd órái, Az ember énekei, a Tükröződések, az Egy jelenlét részei, a Szignál  és a  Helyszínlelés című antológiákban, valamint a Vörösmarty Térsaság és a Kodolányi János Főiskola Bástya c. periodikáiban. Társszerzője voltam azEzer magyar haiku, az In memoriam Dr. Kerkovits Gyula, az In memoriam Szopori Nagy Lajos, illetve aReménység-naptár c. gyűjteményes kiadványokban.

      Önálló köteteim: Elvétett ünnepeink; Éhségben, szomjúságban; Ezredvégi apokrif; Évszakok hullámverése, Por Isten szemében és Át a mezőn címmel olvashatók.

Saitos Lajos

 

POR ISTEN SZEMÉBEN

 

                     „valaki jár a fák hegyén

                      mondják úr minden porszemen”

                                                 Kányádi Sándor

 

 

Ó-időmben ásványkoromban

hol összeért földdel az ég

holt anyag voltam Isten szemében

ki értem könnyet ejtett éppen

így áradt a sós tengervíz széjjel

s fölibém algák garmadája a Nap-éjben

s lőn az egysejtűnek egy szuszra mája

s gyémántolt minden csigolyája

mígnem hegyekké kellett lennem

miriárd csillámból kifehérednem

s mielőtt megszült volna az anyám

előre számba vette minden porcikám

s mire a habok kitettek a szikre

tanújeléül az evilági létnek a nincsnek

keresztet formázott emberfiának Isten

s mire az öt seb földig kivérzett

bűnébe botlott a teremtett emberlélek

mert ki testével vét lélekben vétkezik

terheként hordja ki az emberi kínt

s midőn ásvány leszek újra szállok –

szállok teremtőmhöz – a szemébe vissza

s a porszemet az isteni könny fölissza. 

 

MIRE MEGVIRRAD 17/52

 

 

Levegőégből

most galambtoll hull alá,

de hol a madár?!

 

***

 

Boszorkányhónap. –

Mondj egy imát érettem,

te, szentéletű!

 

***

 

Egy, kettő, három –

ágyból nehéz kikelni:

számolsz – hiába.

 

***

 

Hajnali órán

ablakomat kitárom –

tengernyi fénynek.

 

***

 

Hangyaszorgalmú

csak az idő lehet, mely

mindent eltemet.

 

***

 

Ajtó csikordul,

nyilik vendéged előtt,

szekrény lakója.

 

***

 

Fölmegy a függöny;

színház az egész világ

s alig éltem még…