Pálfalvi András

 

Pálfalvi András az értelmés újrakezdés élményévél ajándékozzameg a versértő olvasót. A régi.és a (hosszú, több évtizedes hallgatás után született) új versek egyaránt erőteljes költői világlátásról, remek képalkotó technikáról tanúskodnak. Mondhatnám, hogy a költő az elégia mestere, de több annál. Meghaladja, s az o1­vasónak is segít meghaladni a már-már kötelező világ­fájdalmat. Hunyorgó csillagai versről versre tisztulnak, egyre élesebben világolnak...

Gyimesi László

 

 

Egyszer talán

 

Egyszer talán

Az ember már nem dörömböl

Alagutak hideg falán

Mindenki fürdik majd a tengerekben

A vizet kezükkel magasra fröcskölik

Gyerekek hada halakat idomít

Nem járnak többé szellemek az éjben

Holdfény húrja lesz a hárfánk

A csillagokat kézzel vesszük le

Kisgyerek játszik majd vele

És nem sír ha elgurul

A könyveket szoborba véssük

Szemünk egyszerre látja minden oldalát

A sima márvány geometriáját

Mindenki érti

Kitesszük majd a szabadba

S a szél még szebbé faragja

Az örök harmóniát

A vers szivárvány lesz az égen

Mindenki szépnek látja

A másikat

És önmagát

 

 

Feszület a falon

 

A falon görnyedt feszület

Ki tudja mi nyomja vállát

Talán a lelkiismeret

Annyi sok rossz, ócska évért

Mit eltékozolt száz nemzedék

A megváltás is mindhiába

Helyettünk roskad önmagába

 

 

Eurydiké

 

Ha Eurydiké megy le Orfeuszért

Az Alvilág mélyére

S ha visszafelé ők is összenéznek

Vajon lesz-e kegyelem

 

 

Kereszt a téren

 

Szedegetem a szélfújta zászlócskákat

Fapálcikákon esőmosta, fakult színes papír

A tegnapi ünnep foszló tanúi

Szerteszét hevernek, mint apró

Rikító ruhás ártatlan halottak

A dal, a fohász, a meghatott beszéd

Még itt rezeghet a házak között

Verődve falról falra

De hangjukra már süket a fülünk

A csapongó denevér se hallja

Szedegetem az ázott zászlócskákat

És észre sem veszem

Hogy térdet hajtok mindegyik előtt

Elmúlt az ünnep, a keresztavatás

Mindenki régen hazatért

Ki tudja, majd az évfordulón jön-e valaki

A kereszt magányát megosztani

Szedegetem a zászlócskákat

Kutyáktaposta ázott színes papír

Mit szél terített szét a zöldülő gyepen

Mint egyszer rég, egy más ünnep után

Csak gyűrött kellék, álarc farsang hajnalán

Eldobható hisz elmúlt a varázs

Hordd hát a szívedben, ne lobogtasd

Ott bent meleg van, a szél se fúj és nem esik eső

Nem kellék, hatalmas erő

 

 

Ujjaimon…

 

Ujjaimon átszitáló évek között

arcokat keresek

ovális, kerek, szögletes, érthető

arcokat

levegőt meggyúró kezeket, ujjakat

mocsoktalan álomvárak

gerinczsibbasztó lilaságában

házak, utcák csapdáiban vergődő

fénysugarak alatt

fehér, barna, rózsaszín bőr alatt

keresem magamat