Vár Ucca Műhely est

A Vörösmarty Társaság 2013. márciusi rendezvényei között március 29-én pénteken 17 órai kezdéssel, az állandó „Költőzúg” program keretében vendégeink voltak a Vár Ucca Műhely irodalmi és mûvészeti lap szerkesztői, Fenyvesi Ottó és Kilián László. A velük való beszélgetést László Zsolt költő házigazdaként vezette, aki a legelején leszögezte, hogy abszolút szubjektív alapokon, nem megszervezett, hanem spontán beszélgetés fog lezajlani.

Az est fő témája természetesen a Vár Ucca Műhely /VUM/ „műhelytitkai” voltak. Ennek kapcsán szó esett a regionalitásról, amely mára nem csak igény, de realitás. Ezt bizonyítja, hogy nem első alkalommal fogadhattuk vendégeinket Székesfehérváron. A mintegy másfél órás beszélgetés során vendég és házigazda egyetértettek abban, hogy a vidékiség, mint érték az irodalomban is kifejezésre jut a helyi folyóiratok által, amelyek nem kizárólag a médiumok szűk értelemben vett szerepét hivatottak betölteni, de szerzői műhelyek, közösségek bázisai, generálói. Mind a Veszprémi Művészetek Háza keretében működő Vár Ucca Műhely, mind a Vörösmarty Társaság által kiadott Vár folyóirat kezdetektől fogva ezzel az igénnyel lépett fel. A vidékiség ebben az értelemben nem egyenlő a provincialitással, sőt, ezeknek a szellemi végváraknak nem csupán értékőrző, de bizonyos korokban – rugalmasságuk, gyors reagálási képességük, talán kényszerük okán – úttörő szerepük is volt és van a kultúra területén. Erre a megállapításra jó példaként hangzott el az Új Symposion neve, azé az irodalmi, művészeti folyóiraté, amelyet 1965-ben, az Ifjúság című újvidéki lap mellékleteként alapítottak jugoszláviai magyar irodalmárok. Ennek szerkesztői, munkatársai közé tartozott akkor Fenyvesi Ottó. Be tudott akkor előzni fővárosi folyóiratokat. Hangsúlyos eleme volt a beszélgetésnek a fiatal tehetségek felkarolása, pályájuk ívének nyomon kísérése, publikálási lehetőség biztosítása szárnypróbálgatásaikhoz. Több olyan országos hírnévre szert tett alkotót említettek vendégeink, akiknek eleinte a bő évtizedes múltra visszatekintő lap biztosított publicitást, de akik mind a mai napig visszatérő szerzői is annak. Elhangzott, hogy a vidéki folyóiratoknak abban van szerepe, hogy holdudvarokat teremtsenek, szigeteket, amelyek között pedig hidakat kell verni.

 

„Közéletiség és közszereplés között tesztek-e különbséget?” – szegezte neki először a kérdést vendégeinknek a házigazda.  

Fenyvesi Ottó /F.O./ a kérdés kapcsán elmondta, hogy a VUM a 90-es években kezdett gyökeret ereszteni Veszprém kulturális életében. Akkor még egész más volt a kultúra helyzete, az emberek még feltekintettek rá. 2000 után a kultúra félre lett lökve, előtérbe kerültek a kézzel fogható szempontok, úgy, mint letudni egy-egy költségvetési évet, a megfelelő példányszámmal megjelenni stb. Hogy milyen produktumok születnek, az annyira nem számít. A civil élet látszólag meg van szervezve, vannak különféle díjak. De a 90-es évekhez képest a közösség fellazult, az érdeklődés csökkent. Megalakult azonban Veszprém Város Művészeti Társasága, különféle művészeti ágak képviselőiből.  A Művészetek Háza is a mai napig él és virul, a profi művészek ott csoportosulnak, profi kiállításokat rendeznek. A VUM folyóirat is próbál jelen lenni a művészeti életben. Letudott dolognak tűnik a kultúra, egyre kevesebb pénz van rá. A Művészetek Házától például elvették a tűztornyot, ami pedig rentábilis helyszíne volt képzőművészeti kiállításoknak.

Kilián László /K.L./ szerint több évtizede még az volt a kérdés: hogyan lehet szétválasztani a magánéletet és a közszférát.  Mára a közélet és közszereplés nem is igazán válik el egymástól. Rengeteg olyan ember van az ország különböző városaiban, akik komoly szellemi potenciállal rendelkeznek.

 

„Mi volt az a mozgatórugó, ami ezt a folyóiratot létrehozta?” – ez volt a következő kérdés.

 

F. O.: A VUM 2000-ben alakult, pont abban az időben, amikor hidegebb lett a kultúrához való viszony a 90-es évekhez képest, amikor még volt valami pezsgés. Az motivált minket, hogy azok a szellemi potenciálok mozgósíthatók legyenek, amelyek megvannak a városban, de igazából régiós viszonylatban is gondolkodtunk. Az utóbbi évek úgymond jobbak voltak, abból a szempontból, hogy évente 4-4 szám megjelent. Korábban évi 2 számmal is ment a folyóirat. A lélek táplálását, nemesítését ne hagyjuk veszni, az volt a másik alapgondolat. Én a 70-es években kezdtem el irodalommal foglalkozni, lapot szerkeszteni. Engem is az idősebb kollégák segítettek, támogattak, azzal is, hogy publikálási lehetőséget biztosítottak a számomra, mondhatom úgy is, hogy „kineveltek”. Lényeges, hogy lássuk meg ma is a fiatalokban azt a készséget, képességet, ami a kultúra továbbvitelét garantálja. Évről évre látunk ilyen fiatalokat, pl. Nemes Z. Máriót említhetem, aki ajkai származású szerző, mára országosan ismert, őt a VUM 38. száma is közli, első versei 2001-ben a VUM-ben jelentek meg.

K.L.: A kérdésre válaszolva előbb egy kicsit visszakanyarodnék az Új Symposionhoz, amely  a korabeli kortárs irodalom úttörő képviselője volt, a 80-as évekbeli Mozgó Világgal egy címlapon szokták emlegetni, de még ehhez képest is sokkal markánsabb, kiugróbb, ha lehet így mondani, avantgardabb folyóirat volt, kiváló vizuális anyaggal.

A VUM-nek kezdettől fő csapásiránya a tehetségek keresése, nem csak helyi szinten.  Ajkán és, Pápán is alakult a fiatal tehetségeknek olyan csoportja, akiknek a jobb szerzői közül közöltünk. De Veszprémből is, pl. Arany Zsuzsanna, akit még középiskolás korából ismerünk, mára Kosztolányi témában mint az ELTE Irodalomtudományi Intézet munkatársa, komoly szakember. A legutóbbi Kosztolányi tanulmánykötetét nálunk kívánja megjelentetni.

Legújabb felfedezettünk, aki a látókörünkbe került, eleinte Majakovszkij jellegű kiáltványokat írt, közöltünk is tőle. Mára továbblépett, érett írásai vannak, B. Kiss Mátyásnak hívják. További jó példa egy fiatal lány, aki egy polihisztor, egy reneszánsz ember, színházat akar szervezni, verseket, prózákat is ír. Marosvásárhelyen tanul jelenleg a színművészetin. O. Katinka Sára néven publikál. Tehát tehetséggondozás, tehetségkutatás, ez a VUM egyik fő profilja. De ma már erőfeszítést kell tenni azért is, hogy közönséget neveljünk. Erre is jók a pályázatok, amelyek kapcsán a középiskolás korosztály is elérhető, beszélgetésekbe bevonható. Legutóbb La Mancha Lovagja kapcsán beszélgettünk a fiatalokkal arról, hogy minden embernek vannak lelki bajai, amelyek elsősorban nem csodaszerekkel, vagy annak kikiáltott gyógyszerekkel kezelendők, hanem erre a célra már régen feltalálták a művészetet, annak különféle ágait, amelyek nélkül lelki nyomorékok leszünk.

 

Végezetül szó esett a jövőről. Kilián László szerint divatos szó ma a jövőkép. A Balatonról időről időre felröppen a hír, hogy vége van, kiszárad, de amilyen makacs egy szervezet, mindig megújul. Még akkor is, ha felelőtlenül leeresztik. Így vagyunk mi a kultúrával, művészettel is. Lehet, hogy most mínuszba megyünk vissza, de ahogy a természet egyensúlyra törekszik, ez a szellemi életben is így működik. Másrészt a periféria mit tud tenni? Nem biztos, hogy mindig az adott korban kiemelkedő centrum adja a jó ötleteket, mutatja meg az utat, sőt a centrumokat a történelem során újra és újra a periféria mentette meg.  Flaubert nem Párizsban írta a műveit, James Joyce sem Dublinban alkotott, hanem egy kis tengerparti üdülőhelyen. Hamvas Bélát elkergették Budapestről, aki ennek ellenére fogta magát és rissz-rossz papírokra írta kiváló műveit vidéken.

 

Befejezésül vendégeink egy-egy részletet olvastak fel legutóbbi műveikből, így Kilián László a 2011-ben megjelent Tengeri című regényéből, Fenyvesi Ottó pedig a 2012-ben megjelent Tele van a memória című verseskötetéből.