In memoriam Álmos István

71 éves korában elhunyt ÁLMOS ISTVÁN költő,
A Vörösmarty Társaság Örökös Tagja.
 
 

 

 

Álmos István halálára

 

Szaporodnak, akik esténként az orgonabokor, a bodza és a jázmin virágaiba költöznek, mikor kiülsz menedéket és békét adó verandádra, hogy veled legyenek a csillagok és az értük gyújtott egyszál gyertyák fényében. Régi-régi és hűséges barátságok, felejthetetlen emlékek, közös élmények, vigasztalások és megbocsátások csodálatos, békét adó örömével.

Amikor felidézheted arcukat, szavukat, bátorító kézfogásukat, folytathatod a megfoghatatlan, és csak hited, képzeleted mércéjével mérhető távolság ellenére a beszélgetéseket, vidám és örök és mosolygós együttléteket.

Ide, közéjük tért meg sok barát, irodalomkedvelő számára fájdalmas hiányt hagyva Álmos István költő.

Az életet nagyon szerető és jókedvvel, sajátságos, finom humorral élő embert, már fiatalon  kemény próba elé állította a Sors. Alig hittük, hogy győzni fog ebben a gigászi küzdelemben, hogy lesz ereje folytatni, hogy annyi örömet tud még szerezni az irodalmat, a verset szeretők közösségének. Győzött… Mint később többször is.

Álmos István csendben, harag és elégedetlenség nélkül vívta meg mindennapos és élet-halál harcait egyaránt. Tiszta, világos hangon, cifraságok nélkül szólalt meg verseiben, érzéseit,. érzelmeit, véleményét és aggódását is jószívvel és szeretettel adta át számunkra. Mintha kívülről, szokásos kedves mosolyával figyelt volna minket, hogy aztán szerényen, alázattal tudtunkra adja, hogy élek, sőt veletek vagyok.

Soha nem tartozott a harcos, akaratos, önmagát folyton előtérbe helyező, mindenáron népszerűséget kereső költők közé. Mindig szükség volt a pályatársak, a barátok unszolására, bátorítására. Így születtek meg verseskötetei, ezért lehetett részese a város és a megye irodalmi életének. Kötetei ezért hatottak mindig a meglepetés erejével. (Föltámadt csajkák – 1992; Elsüllyedt kikötők- 1999; Nap és tenger – 2005.)

Az utolsó nagy csatát, amit tiszteletre méltó türelemmel, alázattal vívott meg, már nem tudta megnyerni. Bekéredzkedett odaát azok társaságába, akik ugyanúgy szerették mint mi, itt maradtak, s akik esténként most már Álmos Istvánnal együtt költöznek be vigasztalóan az orgona- jázmin-  és bodzavirágba. Amiket körülragyognak a csillagok, ha kiülsz alájuk egy kis beszélgetésre, mint a régi kvaterkázások idején….  

 

                                                          Bobory Zoltán