Dr. Bakonyi István – Irodalom az új évezredben

 

A könyv borítója

 

Revák István – Csillagok és virágok

 

A könyv tartalma:

Fehérvártól  A vén cigányig

Németh László 1929-es írása Illyés Gyula első verseskötetéről

Szabó Zoltán – A méltatlan élet földje? 

A pokol könyöklőjén – A legteljesebb Csoóri-kalauz

Petrőczi Éva korai költészete

Kiss Dénes születésnapjára

Sobor Antal kevésbé ismert regényei

Serfőző Simon 70 éve és 70 verse

Rába György – Disputa önmagammal

Petőcz András – Másnap

Petőcz András – Behatárolt térben

Kelemen Lajos – Föltett igaz

L. Simon László – „Körbejárni a hazát”

Kovács Imre Attila mendemondái

Buda Ferenc – Az első 18 év

Dusa Lajos – Veled áldjon az este

Büki Attila – versmozaikjai

Bence Lajos – Vallani

Borbély László – Büntetlenek

Sarusi Mihály – Hun fohász

Ferenczes István – Amor mystica

Hárman 63-ból – Antológia

Sebők Melinda – A Nyugat árnyékában

Kálnay Adél – Hamvadó idő

Kálnoky László száz évére

Cs. Varga István – Látókör

 

Részlet a könyvből:

Fehérvártól  A vén cigányig

 

 

Gondolatok Vörösmarty Mihályról,  valamint
  életművének utóéletéről

                       

Tegyünk egy képzeletbeli sétát Székesfehérváron, a királyi városban, irodalmi emlékeink után kutatva!

Álljunk meg a Belvárosban, a Fő utcán, és nézzünk rá az emléktáblákra ott, ahol jelenleg az első királyról elnevezett, Szent István Király Múzeum működik. Valaha középiskola volt ez, és nem is akármilyen! Itt tanított a
felvilágosodásnak nevezett korszak számos írástudója, Virág Benedek, a „magyar Horác” éppúgy, mint Baróti Szabó Dávid, Ányos Pál és Rájnis József, és később itt tanult a ciszterci gimnáziumban Vörösmarty Mihály,
akinek fehérvári szellemi élményeit számos, korai, klasszicista vers őrzi, hogy aztán kiteljesedjék tollán a legveretesebb magyar romantika.

Innen nem messze, a mostani Ady Endre utcában van egy szakközépiskola, melynek hajdani, reálgimnáziumi falai között tanult Kodolányi János, és itt írta korai verseit, hogy aztán a XX. századi próza egyik legnagyobb mestere legyen. Nevét méltán viseli a megyeszékhely első önálló főiskolai intézménye, ahol bár nem irodalmárokat, hanem többek között újságírókat képeznek éppen két évtizede. Ám itt tanult, a hajdani reálgimnáziumban a város szülötte, Jankovich Ferenc is, aki első, Párizsban megjelent verseskötete, a Kenyérszegés után a lírában és az epikában is maradandót alkotott.
Emléktábla őrzi a nagy vadász, Széchenyi Zsigmond emlékét is. És itt
tanított a Nyugat szellemiségéhez tartozó, tragikus sorsú, Radnóti Miklóssal sorstárs György Oszkár, akinek tanítványai közé tartozott pl. a legendás
színész, Gábor Miklós. (Adósságtörlesztés is történt vele kapcsolatban mostanában: Sebők Melinda A Nyugat árnyékában címmel monográfiát írt György Oszkár munkásságáról.)

Ha pedig elsétálok a Széchenyi utcai református templom felé, akkor meg fölidéződik a kálvinista papköltő, Bódás János alakja. A nyolcvanas években ő is átjárt a Sziget utcai lakótelep egyik panelházának alagsorába, ahol a Takács Imre vezette írócsoport működött. Akkor még nem volt Vörösmarty Társaság, és a város és a megye írói, költői ott gyülekeztek számtalanszor. Akkoriban itt élt még Kalász Márton, Sobor Antal, Péntek Imre és mások.

S persze, hogy eszébe jut az embernek újra Vörösmarty Mihály, akinek szobra nem messze innen mutat előre. Utódai közé sorolhatjuk a Széna
téren született Jankovich Ferencet, a várost hűségesen bemutató Jávor Ottót, és a nemrég elhunyt Sobor Antalt, vagy a nála fiatalabbakat.

Fejér megye székhelye büszke lehet író és költő fiaira. És elsősorban mégis Vörösmarty Mihályra büszke. Hiszen a Szózat-költő ebben a városban végezte középiskolai tanulmányait, itt írta azokat a klasszicista verseket, amelyekben még nem találjuk meg a nagy romantika fényes jegyeit, az
alkotó képzelet vagy az organikus természetfelfogás lírai eredményeit. Kijárta tehát az iskolát, a szó oktatási és költészeti értelmében is. Így hát nem meglepő, hogy a később róla elnevezett téren áll az első Vörösmarty-szobor, Vay Miklós alkotása, amely hamarosan a költő halála után, 1865-ben elkészült. Székesfehérvár minden korban, folyamatosan ápolta emlékét, és ez így volt a közelmúltban, mint ahogy így van jelenkorunkban is. Természetesen szó sincs semmiféle kisajátításról, hiszen a szülőfalu, a mai Kápolnásnyék hasonló intenzitással őrzi és ápolja ezeket az értékeket. S ez így van rendjén, többek között azért is, mert Vörösmarty Mihály abban is ritka jelensége nemzeti kultúránknak, hogy vele a magyar irodalom szíve együtt dobogott a világirodaloméval. Romantikus epikája, lírája és drámája jelzi ezt a kivételes pillanatot. Életművéről elmondhatjuk, hogy a semmiből teremtett új világokat, a romantika legjobb jegyeinek felhasználásával, a reformkorra jellemző történelmi érzékenység és a hazafiság elemeinek áldásaival.

A róla elnevezett irodalmi társaság vagy éppen kör mindig fontos szerepet játszott a régió, a megye és a város kulturális életében, és mindig úgy, hogy a középpontban a névadó életműve és szellemisége állt. Így volt ez már a XIX. században, és így a XX. század viharverte évtizedeiben, és így van napjainkban  is. A különböző korszakokban mindig akadtak írástudók és kultúrapártoló erők, akik létrehozták a Társaságot vagy a Kört, ám az is a teljes igazság része, hogy folyamatosan újjá kellett alakítaniuk, hiszen a
különböző korszakok el-elmosták a kezdeményezést. A már említett 1866-os szoboravatás után magmaradt a szoborbizottmány, és nem sokkal később ők alakították meg az első Vörösmarty Kört. A szobor volt tehát az a fordulópont, „melynek lelkesítő erejéből született minden nemzeti és eszményi gondolata Székesfehérvárnak.” (Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története. III. 198. Kézirat. Szent István Király Múzeum könyvtára.) Aztán sorjáztak a megemlékezések: gyászmisék, fáklyás felvonulások, irodalmi estek, Vörösmarty-lakomák. A későbbi utókor számára tehát ezek jelenthették a kiindulási pontokat.

Aztán 1900-ban, a költő születésének századik évfordulóján sem maradtak el a méltó megemlékezések. December 1-én pl. a ma is látható márványtáblát leplezték le a hajdani  iskola,  a mai múzeum falán. A megyeházán díszközgyűlés, a színházban díszelőadás volt. A díszebéden Széll Kálmán miniszterelnök mondott pohárköszöntőt. „Ünnepre, magasztos, hazafias ünnepre ébredt december elsején Székesfejérvár közönsége. Mintha minden szívet büszke önérzet töltött volna el, mely kiült az arcokra is, honnan leolvasni lehetett, amit az ajkuk beszélni akart. – Hálásak vagyunk Istenünk, hogy a mi megyénkben engedted születni a költők királyát!” – olvassuk a korabeli, a kor levegőjét idéző mondatot. (Idézi Praznovszky Mihály Az évforduló megnyitása  c. írásában. Vörösmarty – mai szemmel. Árgus Kiadó –
Vörösmarty Társaság, 2000. 15.)

Évtizedekkel később, 1932-ben megalakult a Vörösmarty Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, a mi jogelődünk. Voltak fényes napjaik, többek között a Nyugat nagyjaival, akik el-eljöttek Székesfehérvárra. Volt rövid életű folyóirat is Vár címmel, és az a folyóirat sok évtizedes „csipkerózsikás” álom után most újjászületett. Miként 1988-ban a Vörösmarty Társaság is, az 1949-es feloszlatás, majd az 1955-ös sikertelen kísérlet után.

Mondhatjuk, hogy az utóbbi több mint két évtizedben viszonylag zavartalanul létezhetett ez a közösség. Tárgyunk szempontjából pedig a lényeg az, hogy az  életműre folyamatosan figyelünk. Kiemelkedett természetesen a kétszázadik születésnap esztendejének eseménysorozata. 1999. december 1-én a székesfehérvári Városházán kezdődött az emlékév, és rá egy esztendőre a Megyeházán ért véget. Az előbbi rendezvény alkalmából megrendezett emlékülés valamint a 2000. szeptember 29-i kápolnásnyéki alkalom előadásaiból jelent meg a Vörösmarty – mai szemmel c. tanulmánykötet az Árgus Kiadó és a Vörösmarty Társaság közös kiadásában 2000-ben. A szerzők között találjuk Praznovszky Mihályt, Horváth Júliát, Kerényi Ferencet, Zsoldos Sándort, Mohácsy Károlyt, Bécsy Tamást, Szathmári Istvánt, Bodolay Gézát, Tari Lujzát, Kárpáti Pált, Karácson Sándort és Pásztor Bertalant.

Azt is hozzátehetjük, hogy Székesfehérváron számos kulturális és oktatási intézmény viseli Vörösmarty Mihály nevét. A színház, a megyei könyvtár, a VOKE Művelődési Ház, egy középiskola, egy általános iskola. Ezekben az intézményekben fontosnak tartják a hagyomány ápolását. A Vörösmarty Színház, ha nem is gyakran, de időnként foglalkozik az életművel. 2000-ben például műsorra tűzték Szabó Magda Sziluett c. művét, amelynek központi alakja a költő. Amikor felújították a színházat, akkor pedig bemutatták a Csongor és Tündét, bár kétségtelenül vitatható felfogásban. A Vörösmarty Mihály Általános Iskolában minden évben, a névadó születésnapján megyei versmondó versenyt rendeznek. Az is a hagyományápolás része, hogy a Ciszterci (korábban József Attila) Gimnázium fáklyás felvonulást szervez minden év december 1-én, és az is, hogy a Vörösmarty Táraság újabban fölelevenítette a Vörösmarty-vacsora tradícióját, a Szent István Művelődési Házzal közösen. A nevezett intézményeknek természetesen egyéb feladataik is vannak bőséggel, ám kétségtelen, hogy ők foglalkoznak a legkiemeltebben Vörösmarty Mihály szellemi hagyatékával. Persze kívánatos lenne, ha pl. az egyik legjobb magyar drámaíró nevét a homlokzatán viselő  színház gyakrabban mutatna be Vörösmarty-drámát, nemcsak évtizedente vagy éppen sátoros ünnepeken. Már csak azért is, mert a kétségtelenül messze kiemelkedő Csongor és Tünde mellett azért akadnak még színpadra termett, vállalható alkotások a történelmi drámák köréből, hogy csak a Czillei és a Hunyadiakat említsem… Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy ezeknek a műveknek korszerű feldolgozása közös szellemi értékeink közé tartozna. Aligha van még olyan másik szerzőnk, aki színpadi művek egész sorát alkotta meg a rá jellemző magas nyelvi és dramaturgiai színvonalon a XIX. században, a reformkor és a romantika virágzásának idején.

És ezek a művek a szülőföldhöz is kötődnek, hiszen Székesfehérvár azokban a századokban igen fontos szerepet játszott Magyarország életében. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy a diákkort követően milyen fontos szerepet játszott ez a város Vörösmarty Mihály életében. Túlzás lenne azt mondanunk, hogy kiemelt lett volna ez a hatás. A költőt a további évtizedekben másfelé vezette sorsa, és sokkal inkább a főváros életéhez kötődött. Természetesen nem szakadt el Fehérvártól később sem, de letelepedésről szó sem esett. Horváth Júlia szerint pl.: „Az 1823-ben íródott Fehérvár című versről ma már kideríthetetlen, konkrét élmény nyomán keletkezett-e, járt-e ebben az évben a költő akkor itt élő anyjánál, testvéreinél. Nem is lényeges. Jól ismerte a várost, annak történelmét. Tény azonban: a vers a költő magyarságszemléletének, romantikus látásmódjának fontos megnyilvánulása.” (Vörösmarty – mai szemmel. i. m. 20-21.) S ha már az imént arról esett szó, hogy bizonyos romantikus történelmi drámái több figyelmet érdemelnének, akkor hasonlókat mondhatunk ezzel a verssel kapcsolatban is. Benne megjelenik a romantika sok eleme, stilisztikai vonása. „Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt, / A szent királyok képe sötétedett, / S bús és neheztelő jelekkel / Szálla le a porok éjjelébe.” – így hangzik az utolsó versszak. Stíluseszközei rokonítható, Kölcsey Ferenc híres epigrammájával, a Huszttal, amely ugyancsak példás sűrítménye a romantikus stílusnak.

Itt most nincs arra hely, hogy végigmenjünk A vén cigányig vezető pályán, de azt érzékeltethetjük, hogy a diákkor városa mindvégig, a szabadságharc bukása utáni tébolyult korig meghatározta Vörösmarty szellemi fejlődését. Mint ahogy élete vége felé is fontos szerephez jutott a Fehérvárhoz közeli szülőföld. Ennek a korszaknak páratlan értékű remekműve az 1854-es A vén cigány. A tizenkét legszebb magyar költemény egyike. A szabadságharc bukása utáni évek fantasztikus lírai dokumentuma. Ahogyan Rajnai László írja róla: „…feltámadást ígérő, hatalmas befejező akkordjai ellenére is úgy hat, mint a halálosan megsebzett nemes vad utolsó, szívszaggató jajdulása. … Miközben eget-földet háborgató robajjal támadnak fel az apokalipszis lovasai, nem a maga eltiport boldogsága jár az eszében, hanem a fájdalom nagy mestereinek és történelmi példaképeinek megrázó seregszemléje ragadja meg lázas figyelmét…” (Rajnai László: Vörösmarty Mihály. Árgus-Vörösmarty Társaság, 2000. 227.)

 

Ami pedig az életrajzi vonatkozásokat illeti: 1849 után Vörösmarty bujdosásra kényszerült, és Fejér megyébe, Baracskára és Nyékre vonult vissza. Mondhatjuk, hogy bezárultak a körök… Verset keveset írt, és vannak olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy bizonyos részüket elégette. Ám ami a mi szempontunkból most az a fontos, hogy itt van előttünk A vén cigány.

 

Vasy Géza fülszövege:

Régebbi évszázadokban, még a huszadikban is közismert volt az irodalmi ember fogalma. Azokat nevezték így, akiknek hivatása és hobbija egyaránt az irodalom, s akik nem abból, hanem érte akartak élni. Maga az olvasás is a boldogság forrásának számított, a Bibliától, Homérosztól a jelenkorig. Ennek a ma már ritka embertípusnak egyik legrokonszenvesebb képviselője Bakonyi István. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, tanár, az irodalmi élet szervezője Székesfehérváron az egyik legősibb magyar városban.

         Monográfiái mellett számos, tanulmányokat, kritikákat, interjúkat, naplójegyzeteket tartalmazó könyve jelent már meg. Ebbe a sorba illeszkedik ez a legújabb, amelyben klasszikus alkotók: Vörösmarty Mihály, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Zoltán mellett elsősorban a legújabb esztendők könyvtermésével foglalkozik. Ez olykor pályaképek felrajzolására ad lehetőséget (Csoóri Sándor, Kiss Dénes, Serfőző Simon, Petrőczi Éva), máskor a legújabb művek méltatására (Rába György, Buda Ferenc, Ferenczes István, Sarusi Mihály, Cs. Varga István, L. Simon László és mások).

         Bakonyi István irodalomszemléletét az etikum és esztétikum együttes kívánalma hatja át. Így természetes ember- és értéktisztelete, nyitottsága. Otthon van a magyar irodalomban, és otthon van a szűkebb szülőföldnek a kultúrájában is, amelyet megkülönböztetett szeretettel mutat be.  

 

Bakonyi István és Serfőző Simon az írószövetségben

 

Serfőző Simon bemutatja Bakonyi István könyvét

 

Az Ünnepi Könyvhét sátrában